A Titántól joggal félhet az avatatlan néző, mert vizuálisan és lelkileg is megterhelő.
Cannes fődíja után került igazán a látómezőbe, de inkább kellemetlensége ütötte meg az internet fülét. Jó magam is mumusként tekintettem rá, mindig feltéve a kérdést akarom-e ezt látni? A válasz természetesen igen, de mély levegő kell hozzá. A moziterembe is úgy mentem be, hogy belül a Sicario The Beast zenéjét hallottam magamban. A rendező előző munkássága a Nyers hasonlóan provokatív, de még bőven a tűréshatáron belül. A film pontosan olyan, mint írták, tocsog a vérben és testnedvekben, a szemet nem a vászonra szegezi, hanem gyakorta elfordításra készteti onnan. Utánaolvasással felkészülve érkeztem, és szerintem kellett is, mert a film mondanivalóját tekintve is nagyon sok, a dekódolást szerintem igazi műértők képesek azonnal elvégezni. A vizualitás annyira nem ismer korlátokat, hogy minden mondanivalóját beárnyékolja számomra. Hiszen önkéntelen felvetődik a kérdés, kinek készült ez a film, minek készült ez a film, hol marad a mozi élmény. Van aki szereti a horrorisztikus alkotásokat, de ez meg már a művészfilm kategória, vajon a kettő együtt működhet. Egyébként igen, de nem ennyire elszálltan. A Cannes fődíj miatt is hiszem, hogy igenis működhet, ellenkező esetben bunda volt a győzelme. Beszélgetés indítónak is jó lehet a Titán, de kivel diskurálhatna az ember, ha nyugodt szívvel ezt senkinek nem ajánlja.
A Titán minden bizonnyal merész alkotás, de létjogosultságát és díjazását más filmekkel szemben nem tudom megérteni, lehet csupán azért, mert nem vonzódom kimondottan az autókhoz.
ELŐZETES:
POSZTEREK:
