Ma van az állami gondozásban élő gyermekek világnapja.
Több mint tíz évvel ezelőtt egy megyeszékhely gyermekotthonában végeztem megfigyelést, és készítettem interjúkat nyolc utógondozott fiatallal. Ők 18 és 24 év közötti fiatal felnőttek, akik még nem állnak készen arra, hogy kirepüljenek a nagyvilágba és teljesen önálló életet éljenek, de elég önállóak és céltudatosak ahhoz, hogy dolgozzanak, vagy tovább tanuljanak. A kutatás során a gyermekotthonban élő fiatalok integrációjának lehetőségeit vizsgáltam.
Magam is fiatal felnőtt voltam ekkor. Kollégista, akinek meg kellett számolnia a pénzét a pénztárcában, akinek félre kellett tennie a vonatjegyre a rávalót. Szóval, egy átlagos egyetemista. Mégis, mintha egy világ választott volna el ezektől a fiataloktól az érzelmi biztonságom, a lehetőségeim és a szociális helyzetem szempontjából is. Amíg nem ismertem meg őket jobban, szinte szégyelltem, amim van. Miután megismerkedtünk egymással, rájöttem, hogy ezt a szégyenkezést nem várja tőlem ott senki.
Miki története
Volt egy fiú, akinek a története nagyon megragadt bennem. Most Mikinek nevezem el. 20 éves volt akkor. Abban a városban született, ahol a beszélgetésünkkor a gyermekotthonban élt. Az édesapja bántalmazó magatartása miatt a szülők elváltak. Az évekig tartó gyermekelhelyezési pert követően az édesanya a négy gyermekkel egy kis faluba költözött. Az anya több munkahelyen dolgozott, mégsem tudott elegendő pénzt előteremteni a biztonságos élethez. A terhek súlya alatt a fiatal édesanya összeroppant és felakasztotta magát. A gyermekei találtak rá. A négy testvérnek ezt követően még hányattatottabb út jutott. Egy idő után a gyermekotthonba kerültek. A korábbi traumáik, az otthonban lévő körülmények, az idősebbektől elszenvedett terror formálta őket és a személyiségüket. Miki gyerekként inni, lopni, drogozni kezdett. Aztán egy egyetemista fiatalembernek köszönhetően, aki edzéseket tartott a gyermekotthonban, Miki megváltozott. Az edzőnek köszönhetően elhitte, hogy ő maga is érdemes a normális életre, és hogy képes is kialakítani azt. Miki a beszélgetésünkkor az érettségire készült, egy alapítványnál dolgozott, és azt tervezte, hogy tovább tanul, diplomát szerez szociális területen, és a hozzá hasonló gyermekek életének megsegítéséért fog dolgozni. Éreztem ezen a fiún, hogy komolyan beszél, és habár az addigi élete véglegesen megpecsételhette volna a sorsát, ő ki fog törni a múltja fogságából, és boldog, sikeres felnőttélete lesz.
Pár év múlva ismerősök lettünk a Facebookon. Ahogy elolvastam a lakhelyéről, a tanulmányairól szóló adatokat, és megállapítottam, hogy minden úgy történt, ahogy Miki tervezte, nem lepődtem meg. Ez a fiatal srác azzal, hogy pontos tervei, céljai voltak, már a személyes beszélgetésünkkor győzött a sorsa felett. A következő években pedig végigjárta a céljához vezető utat. Diplomát szerzett, segítő ember lett belőle. Később az esküvőjéről posztolt. Ma már kétgyermekes édesapa.
Lehet szép a jövő?
Hogy lehet-e szebb jövője egy gyermekotthonban felnövő fiatalnak annál, mint amit a körülményei, a traumái feltételeznek? Bizony, lehet!
De azt hiszem, ehhez olyan sok dolog szerencsés együtt állására van szükség, ami nem sokaknak adatik meg. Miki története olyan, mint a mesékben: A szomorú sorsú, elkallódó fiú életébe belép egy példakép (esetében az edző srác) aki elhiteti vele, hogy értékes, erős, és bármi is történt eddig, a jövő csak rajta áll. Miki nem csak elhitte, hanem keményen megdolgozott minden egyes lépésért.
Biztos vagyok benne, hogy azóta több fiatal életében ő volt a példakép, a hitet adó, bátorító segítő, aki megadta a fiatal sorstársainak azt a lökést, ami egy teljesen új útra terelte őket.
Kívánom, hogy az állami gondozásban élő gyermekek és fiatalok kapjanak egy- egy olyan segítő kezet, olyan motivációt és akaraterőt, hogy felülemelkedhessenek a tragikus múltjukon, és felnőttként boldog, egészséges életet élhessenek.
-Sorsgombolyító-
