Belátni ha nem megy…
Ma nem ment a futás. Azt tapasztalom, hogy az aktuális belső világom és a futóteljesítményem közt hatalmas összefüggés van. Lendületet ad, ha van min gondolkodnom, terveznem, ha nagyon foglalkoztat valami. Ilyenkor mintha valami húzóerő lenne a testemben, ami akkor is visz előre, ha nehéz a futás. Amikor kimerült és szomorú vagyok, akkor egész egyszerűen nem megy. Nem visz a lábam, nem fogy a táv.
Ma a kislányommal keltünk útra, de ő elég hamar lecserélt a pályánál lévő barátaira. Kínlódtam még egy kilométert, aztán beláttam, hogy ez nem az én futós napom… Elengedtem a dolgot…
Nézőpontot váltani…
Gyaloglásra váltottam és a figyelmemet másra fordítottam:
A három idős emberre, akik a padon ücsörögve diskuráltak. A bácsi nem elégedett meg a saját korosztályából őt jobbról és balról is körülvevő hölgykoszorúval: minden futó nő után úgy fordította a fejét, mintha nem is 70-80, hanem 20 éves lenne. Vicces volt.
A két fiatal lány párbeszédére, akik őszintén örültek annak, hogy 250 métert futottak le egyben. És én tudtam, hogy van az a pillanat, amikor ez is öröm. És tudom azt is, hogy ha sokszor gyakorolják, hamar lesz a 250 méterből 2500 egyben lefutott méter is.
Figyeltem az idős nénire és az őt karoló középkorú lányára, akik a pályán gyalogoltak, forgalommal szemben. Míg futottam, a fehér hajú, vidám szemű néni minden körnél rám mosolygott, és látszott rajta, hogy boldog. Boldogan rótta egyik kezében a botjával, másik kezével a lányába kapaszkodva a köröket, mint aki őszintén elégedett az életével és azzal, hogy egyáltalán menni tud.
Láttam az anyukákat, akik sportoltak és a gyerekeiket, akikhez a lányom csatlakozott.
A hölgyet, aki a parkon átbicajozott. Tudtam, honnan hová tart. Mára már sokakat ismerek ebben a városban. Tíz évvel ezelőtt szinte senkit nem ismertem.
Elfogadni a jelen helyzetet…
Vannak pillanatok, amikor hiába erőltetünk valamit, nem megy. Van, amikor nem tudjuk a magunktól várt teljesítményt hozni, van, amikor nem találjuk a megoldást a problémákra. Van, amikor elfogy az erőnk. Ilyenkor nem tehetünk mást, minthogy várunk és figyelünk. A futásból sétára váltunk, a tetteket megfigyelésre cseréljük. Nem hajtjuk belülről magunkat, hanem megnézzük, mi történik körülöttünk. Aztán majd minden alakul…
-Sorsgombolyító-