Shang-Chi eredettörténete a Marvel siker receptjével készült, amit ezúttal a távol-keleti fűszerezéssel dobnak fel.
A Marvel film ami egy kevésbé ismert szuperhőst kíván eladni a vírus tépázta moziban. Marvel láz sehol. Shang-Chi első ránézésre B vonalas, még csak nem is egy csapat, amit itt-ott meg lehet spékelni színészi húzónevekkel. Shang-Chi dolga nehéz, a Tíz gyűrje is csupán az aktív marvelesek fejében mond valamit. Óriási hátránnyal indul, de csalódást cseppet sem okoz, mert minőségben hamisítatlan Marvel szintet hoz, ismét egy icipici újdonsággal, ami pont arra elég, hogy újból élvezetes és megunhatatlan legyen ez a filmes univerzum.
Távol keleti harcművészetek, kínai sárkányok, erőteljes fantasy vonal és az általam imádott wuxia, no meg ráadásként az ehhez passzentos zene. Engem légies könnyedséggel levett a lábamról. Megosztó dolog ez, mint a musical műfaj, de a wuxia, azaz a saját szavaimmal ‘táncolós lebegős karatézás’ a gyengéim közé tartozik, így Shang-Chinek nyert ügye van. Csupán az idei két hasonlóan erőteljesen harcművészettel átszőtt filmet, így a Mortal Kombat-ot és a Kígyószem-et lazán kenterbe veri koreográfiában és látványban egyaránt. Nyilván ez a része pénz kérdése is volt, de akkor is. Okosan és mértékletesen használja az újat, talán fantasy vonalon száll el némileg. Én elbírtam volna többet is, de a Marvel imidzs sérülne, tehát kell a hely a családi drámának, a lüke kameóknak és a vígjáték elemeknek, amik néha működnek, néha fársztóak tudnak lenni.
A Shang-Chi-t összességében a Fekete Párduc filmhez tudom hasonlítani, csupán az afrikai kultúra helyett itt minden kínai. Rejtett város, harcos állatok, csoda fegyverek, azaz Marvel recept távol-keleti fűszerrel, de azért Wakandához nem tud felérni.
ELŐZETES:
POSZTEREK:
