Rengeteg jel és történés utal arra, hogy nagy bajban vagyunk. A klímaváltozás, a covid, a globalizáció, a nagyhatalmak törekvései, a technológia túlzott fejlettsége, és még ki tudja, mennyi tényező együttese nyomja folyamatosan a vészcsengőt a fejünkben.
Régi idők
Húsz- harminc évvel ezelőtt, gyerekkoromban a nyári UV sugárzás volt az egyetlen baljós téma, ami közkézen forgott. A tél tél volt, a nyár pedig nyár. Az influenza influenza volt, és ha a faluban előfordult rákos beteg, akkor úgy éreztük, szegény egy abból a pár ezerből, aki az országunkban ezzel a bajjal küzd. Éltünk, élveztük az életet. Senki nem vágyott tengerparti nyaralásra, repülőutakra, három tévére a házon belül. El sem tudtuk képzelni, hogy valaha lesz mindenki számára elérhető Internet, mert a gimis korunkig azt sem tudtuk, hogy létezik. Pár évvel az Internet széles körben való elterjedése előtt mekkora szó volt, amikor bevezették a vezetékes telefont! Azt hiszem, ötödik osztályos voltam, és az, hogy felhívhattuk egymást a barátnőkkel, maga volt a technológia csúcsa.Mennyire kevés idő telt el, és mennyi minden változott! Egy-két évtizeden át élveztük a modernizáció adta lehetőségeket.
De jó lenne
Mára viszont mindez terhessé vált. Túl sok. Túl kártékony. Mégis az életünk része. Valahol arra vágyom, hogy bárcsak ne írhatnám most ide ezeket a sorokat. Bárcsak ne lenne meg hozzá a technikai feltétel. Bárcsak ne csöröghetne egész nap a mobilom. Bárcsak ne ezerféle ruha és ezerféle cipő közül lehetne választani. Bárcsak a fejemben lenne a busz -és a vonatmenetrend, mint régen, amikor el akartam jutni valahova. Bárcsak ünnep lenne elmenni a Balatonra, miközben a vonat ablakán kinézve a nyári szél fújja a hajamat és hűsíti az arcomat.
Mivé vált a világ?
Sokszor úgy érzem, besokalltunk. És mégsem tudunk kiszállni a fejlődés és a rombolás megfékezhetetlenül száguldó szerelvényéből. Egyre többször elgondolkozom azon, hogy mi lesz velünk? Mi lesz a gyerekeinkkel? Lesznek -e ők is szülők? Lesznek-e ők idősek? Lesz-e mit enniük, inniuk, lesz-e elég oxigén? És ha lesz is, milyen világban élnek majd? Azt hiszem, sokan a régi időkre vágyunk. Arra, amikor mindenki szorgalmasan tette a dolgát, de mégsem volt folyamatos rohanás. Arra, amikor rengeteg időt töltöttünk a szabadban, és ez természetesen adta magát, nem igényelt külön szervezést. Arra, amikor tudtuk, hogy mit tartalmaz, amit megeszünk. Arra, amikor előzetes egyeztetések sora nélkül kopoghattunk be egymás ajtaján, és az érkezőnek modern sütikreációk ugyan nem, de egy tea és egy lekváros kenyér biztosan jutott. És ami ennél is fontosabb: jutott beszélgetés, odafigyelés. Néha úgy érzi az ember, hogy maga is tehet a dolgok jobbításáért. Máskor bedarál a gépezet, és úgy érzem, annyira apró porszemek vagyunk egy hatalmas, nem a Föld és nem az emberiség túlélését szolgáló gépezetben, hogy semmi ráhatásunk nincs a dolgok menetére.
És mégis hiszünk
És mégis, megyünk tovább. Bizakodunk. Reménykedünk. Gyermekeket szülünk annak reményében, hogy észhez tér a világ, hogy az Isten ad egy utolsó utáni esélyt az embernek, és a gyermekeink valami csoda folytán egy lelassultabb, értékesebb életet kapnak osztályrészül. Ha az agyammal gondolom végig ezt a dolgot, erre esélyt sem látok. Ha a szívemmel, akkor reménykedem. Hiszem, hogy a gyerekeink látják és értik, hogy mi a tét. És hiszem, hogy ez az új generáció mindent meg fog tenni egy élhetőbb jövő érdekében. Annak érdekében, hogy legyen jövő. Nekünk pedig kutya kötelességünk lenne ebben segíteni őket. Az egyszerű szülőtől a világ nagy vezetői szerepeiben lévő emberekig, mindenkinek. Vajon megtörténhet -e az a csoda, hogy az életben maradás érdekében a gazdaság és a politika érdekei háttérbe szoruljanak? Vajon van -e még lassításra lehetőség, vagy a féket már nem is lehet benyomni? Érthetetlen, hogy a nagy emberek még mindig a gázt nyomják.
A saját kis életünkben, a saját kis környezetünkben tegyük meg mi is, ami tőlünk telik! A rajtunk kívül eső dolgokra sajnos nincs hatásunk. De muszáj hittel és bizakodással fordulnunk a jövő felé. Hiszen, ha nem is tudhatjuk, mit hoz a holnap, az, hogy van-e a jövőbe vetett hitünk, az életben maradásunk egyik fő alapja.
-Sorsgombolyító-
