2005-ben Pécsen a határon túli magyar diákok kollégiumába költöztem. Olyan fiatalokkal lakhattam együtt, akiknek, habár jó ideig még rendszeresen látogatniuk kellett a Bevándorlási Hivatalt, a magyarságukat sokkal intenzívebben élték meg, mint én akkoriban. Akiket igazságtalanul megfosztanak valamitől, sokkal többre értékelik azt. Olyan fiatalok voltak ők, akik a lakhelyükön nem számítottak odavalónak, Magyarországon pedig nem lehettek igazán magyarok. Azt hiszem, a velük való megismerkedésemkor értettem meg igazán, mit jelent a gyakorlatban, mit jelent emberi életekben, családok sorsában az, ami 1920. 06. 04-én Trianonban történt. Sokszor én szégyelltem magam amiatt, hogy ezeknek a végtelenül jólelkű, hihetetlenül értelmes és szorgalmas egyetemista fiataloknak át kellett élniük a mindenhova, de úgy igazán sehova sem tartozás érzését. Sok alkalommal bosszantott az az igazságtalan bürokrácia, aminek a gyakorlatát el kellett szenvedniük. Nekik, magyaroknak. Azért, mert a szülőföldjüket lecsatolták az ország területéről. Elszomorított a családjuk, a felmenőik személyes története. A traumájuk emlékezete. És mégis, mind keményen dolgoztak a jövőjükért. Orvosok, pszichológusok, gyógytornászok, mérnökök lettek. Pedig az útjuk nehezebb volt a miénknél. Ekkor tanultam meg azt is, hogy a nemzeti hovatartozást nem az állampolgárság határozza meg. Van, amit elvehetnek az emberektől. És van, amit generációkon keresztül sem. Sok mindent megélhettünk együtt abban a nagyszerű közösségben, és ezeket az emlékeket örökre a szívemben hordozom. A mai napig hálával gondolok vissza a Márton Áron Szakkoliban töltött évekre, az ott köttetett jó ismeretségekre, és az életre szóló barátságokra is.
-Sorsgombolyító-