Akik már senkinek sem kellenek

273

Amikor már valaki megette a kenyere javát; amikor már több mint hét- nyolc évtizede járja a földi pályafutását; amikor már nem érzi magát hasznosnak; mikor már felnevelte a gyermekeit; mikor már eltemette a házastársát; amikor már nem dolgozik; amikor már nincs célja. Amikor már értelmetlennek tűnnek a mindennapok; amikor a napsütéses reggelnek sincs ígérete, este pedig kiteljesedik, mindent betölt a magány; amikor az éjszaka nem nyugodt álmot hoz, hanem újabb, rettegéssel teli órákat; mikor a nyár közeledte sem hoz megújulást; amikor már az emberi méltóság sem feltétlenül adott.

Akiknek már nem megy…

Hány és hány idős ember él magányosan, egyedül. Szembe kell nézniük az elmúlással, az egyedülléttel.  A haszontalanság érzésével, a kilátástalansággal. A kiszolgáltatottsággal. Az érzéssel, hogy mások számára ők már nyűgök, terhek ezen a világon. A ténnyel, hogy a családjuk letudja őket egy telefonhívással. Aztán hosszú órákra, napokra újra némaságba merülnek. A csend az ő legfőbb társuk és legnagyobb ellenségük is egyben. A magánnyal vívott harc a legnagyobb, amit valaha is átéltek. A tévé és a rádió hangja sem hoz békét, hiszen az általuk közvetített kommunikáció egyirányú és személytelen.

Akik kicsit szerencsésebbek…

A magányos idősek között is vannak kivételek. Vannak, akik számára megnyugvást hoz az Isten, akivel élő beszélgetést folytathatnak az egyedüllétben is. Vannak, akik beleélik magukat a szappanoperákba, és azzal, hogy a főszereplő boldogságának szurkolnak, hasznosnak érzik magukat. Vannak, akiknek még jól működik a testük és az elméjük, ők tudnak kertészkedni, sütni, főzni, horgolni, olvasni, rejtvényt fejteni. Vannak, akik jól viselik az idős kort és a magányt. De nem mindenki ilyen szerencsés.

Mit tehetünk értük?

Mit tehetünk azokért, akiknek nehéz idős kor jutott? Rengeteget. Az életben egyszer csak fordul a kocka. Akik minket felneveltek, akik értünk dolgoztak és nekünk adták minden szeretetüket, egyszer csak gyermekké válnak. Segítségre, irányításra szorulnak. Vegyük észre a problémájukat! Tudassuk velük, hogy nincsenek egyedül! Hogy számíthatnak ránk! Hogy hozzánk tartoznak! Hogy fontosak! Tegyük félre a hétvégi kirándulást, és kopogjunk be az ajtajukon! Lassuljunk le, fogjuk meg a kezüket, és beszélgessünk velük! Hallgassuk meg az életük történetét, az emlékeiket! Értsük meg a helyzetüket! Neveljük úgy a gyermekeinket, hogy szoros kapcsolatban legyenek a nagyszüleikkel! Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy az életük utolsó szakaszát ne egyedül kelljen megjárniuk!

Nehéz ügy ez. Rohanunk. Dolgozunk. Betemetnek a mindennapok. DE igyekezzünk megtalálni azt a megoldást, ami által tiszta lelkiismerettel nézhetünk az égre akkor, amikor majd már csak a felhőkön keresztül kommunikálhatunk velük, és mikor arra vágyunk majd, hogy bárcsak visszapörgethetnénk az idő kerekét.

-Sorsgombolyító-

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét