Egy csapatnyi ember sétál az erdőben. Három generáció. Egy család. A múltjával, a jelenével és a jövőjével. Egy csapat, amiben mindenki önmaga lehet. Amiben megfér egymás mellett az üzletember, a művészlélek, és a szociális gondolkodású is. Amiben ismerik egymás nehézségeit, bánatait, örömeit és reményeit. A múlt tette őket olyanná, amilyenek. A hajdani nehézségek adják a magját. A küzdelmes időkben való összetartás a gyökere. Ahol nem volt helye játszmáknak, elhallgatásoknak. Nem volt helye rangsornak, fontossági sorrendnek. Ahol a szerepeket az élet adta. Ahol mindenki egyenlő. Ahol mindenki úgy jó, ahogy van. Ahol az érkezőket, akik férjként, feleségként vagy gyermekként csatlakoztak a családhoz, megbecsülés veszi körül. Ahol a félelmekről és a vágyakról is őszintén lehet beszélni.
Menetel a csapat. A nyugdíjas pár. A mindennek alapját adó édesanya, aki sosem adta fel. A fiatal szülők és a szülővé válás áldására várók. A kamaszodó lány és az élet apró csodáira ráfeledkező majdnem kétéves picilány. De ott sétál a pocaklakó is, aki habár még meg sem született, jövetelével már most maga a csoda. Az égbe nyúló fák között beszűrődő napfényben benne rejlik a tíz éve elveszített nagymama mosolya is, jelezve, mennyire örül, hogy együtt látja a szeretteit. Szaladgáló kutya családtagok egészítik ki a csapatot.
Áldásos órák, áldásos pillanatok ezek. Amik mindenkinek a maga módján fontosak. Amik mindenkit feltöltenek a közeljövőre nézve. Amik reményt adnak arra, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a szavak mellett gyakorlatilag is átölelhetik egymást.
-Sorsgombolyító-
