Zsuzsa a férje halála óta magányosan éldegélt. Hiába várták oly sok éven át a gyermekáldást, az nem érkezett meg. Teltek az évek, az évtizedek. Megtanulták, hogyan örüljenek az élet minden pillanatának kettecskén. István elvesztése óta minden megváltozott. Annyi szeretet, annyi gondoskodás lakozott a nő szívében, de mindezt nem volt kinek átadnia! A szándék megvolt, de nem tudta tettekre váltani. Próbált vigasztalást találni az otthonos háza és a hatalmas kertje rendezgetésében. De mivel nem oszthatta meg senkivel a nárciszok, a virágzó gyümölcsfák látványában és illatában lelt örömét, az öröm is hamar elillant. Az udvarban álló nyári konyha készenlétben állt a nyári gyümölcsök befőzésére. De március végén olyan távolinak tűnt még ez az időpont. És különben is, lekvárt főzni is mások örömére jó!
Egy kedd délutánon, amikor Zsuzsa a szokásos bevásárlását intézte, a szeme megakadt az üzlet hirdetőtábláján. Ákombákom, színes, kacskaringós betűk hirdették: „Örökbe fogadnék egy nagymamát! ” A szíve nagyot dobbant. Feléledt benne a remény. Az eladótól megtudta, hogy az üzenetet egy kislány függesztette ki. Egy olyan kislány, aki az anyukájával kettecskén éldegél. Pénz szűkében, problémák sűrűjében, de nagy szeretetben.
Így esett, hogy a lekvárfőzés kiszorult a nyári konyhából. Ugyanis mire a tavaszból nyár lett, Zsuzsa kicsi albérletté alakította át az épületet. A kislány és az anya számára. A lányka nagymamát kapott. Zsuzsa újra gondoskodhatott. A fiatal édesanya pedig visszanyerte az életbe és a jövőbe vetett hitét. Mindenki adott és mindenki kapott valamit. Azt, amire a legnagyobb szüksége volt. Ki esélyt. Ki támaszt. Ki segítséget. Amit mindhárman a magukénak tudhattak, az a csodákban, a nagy találkozásokban való hit! A baracklekvár pedig évek óta nem volt olyan ízletes, mint azon a nyáron.
-Sorsgombolyító-
