Annyi apró dolog (is) összeköt minket. Itt van ez a fura szokás. Ami 9 éve minden télen előjön. Akkor kezdődött, amikor a kislányunkat vártuk.
Már október volt. Hatalmas volt a hasam. Semmi nem jött rám. Otthon a férjem pulcsijait kaptam magamra. Aztán az utolsó hetekben az XL-es melegítőnadrágját is. Persze a pulcsi ujját és a nadrág szárát minimum ötször visszatűrve. A terhesség elmúlt. A szokás megmaradt. Tavasszal mindig megfeledkezem róla. Mintha sohasem lett volna. Aztán ahogy újra beköszönt a tél, és reggel dideregve kelek ki az ágyból, ösztönösen nyúlok először a termosztát gombja után, másodszor a férjem pulcsija után. Ilyenkor nagyon szeretem, hogy ennyire rendszerető ember. Az én holmim lehet, hogy a fürdőszoba fogasán lóg, lehet, hogy a hálószobai szobainason. Rosszabb esetben bárhol előfordulhat a lakásban. Az ő itthoni pulcsija és nadrágja mindig a helyén van. Az ő illata pedig mindig érződik a pulóver nyakán. Benne van a biztonság is.
Szóval, reggelente azon kapom magam, hogy a kávéfőzőt már a feltűrt ujjú pulcsiban indítom el. Mire őket ébresztem, meg sem lepődnek az öltözékemen. Mit rejt ez a véletlenül jött szokás? Talán az összetartozást. Talán a babavárás oly régi emlékét. Talán a ragaszkodást. Talán az állandóságot. Nem tudom. De szeretem. A családom már alszik. Rajtam a férjem pulcsija. Feltűrt ujjal…
– Sorsgombolyító –
