Ott, a bevásárlóközpont kellős közepén, a hagymák és almák rekeszei közt állva, valami megszakadt Anna szívében. Vagy talán felaszakadt. A sok évig elhallgatott érzelmek sokasága. A sok évig elbagatellizált problémák súlya. A mindig is tabusított témák valóságossága. A hatalmas mosolyok mögé bujtatott szomorúság. A mindig pozitív viselkedés mögött meghúzódó hiányosságok. A hatalmas pörgéssel elleplezett felelősségvállalás. Az álomvilágba bújtatott menekülés az emberi élet túl hétköznapi, de annál jelentőségteljesebb kérdései elől. Az általa egyre felszínesebbé formált emberi kapcsolatok ténye, a kényesebb dolgokról való hallgatás reményében.
Pokoli és mennyei érzés volt egyben. Pokoli azért, mert remélte, hogy sosem kell szembenéznie mindezzel. Mennyei pedig azért, mert már egy álmosollyal többet sem bírt volna el a lelke. Pokoli, mert tudta, hogy ami most jön, az a maga módján sokkal nehezebb, mint továbbra is homokba dugni a fejét, és – még ha nem is tudatosan – modern Teréz anyát játszani. Mennyei, mert már attól félt, hogy képes lesz inkább még jobban elszúrni az életét, mint szembenézni vele, még ha a szembenézés túl középszerű megoldásnak is tűnik, és óhatatlanul elvesz egy darabot az őt körül lengő dicsőségből.
Harmincöt éves volt ekkor. Harmincöt éves és százharmincegy napos. Harmincöt éves, százharmincegy napos és három órás. És ez alatt a harmincöt év, százharmincegy nap és három óra alatt most először fordult elő vele, hogy úgy érezte, az eddigi szerepe végéhez ért. A karakter, akit kislány kora óta alakított, megszűnik létezni. A mindenki által kedvelt és szeretett, de igazán jól senki által nem ismert olasz tanárnő, aki a fő állása mellett magántanítványokat fogadott, olasz nyelvklubot vezetett, kisgyerekeknek tartott játékos foglalkozásokat, és gondosan ügyelt rá, hogy egy perce se maradjon szabadon, – attól félve, hogy ekkor önmagával kell lennie –, levegő után kapkodva kimenekült a boltból.
A tavaszi zápor hatalmas esőcseppjei, amik az arcába hullottak, egyszerre hagyták fellélegezni, és egyszerre vették el a lehetőségét annak, hogy lélegzethez jusson.
A szülei közt negyven év alatt nem hangzott el egy nyílt vita. Egy igazi egyenrangú nyílt veszekedés. Egy olyan kölcsönös kiabálás, ami a lényegre fókuszál. De kölcsönösen még olyan sem, ami valami lényegtelen apróságot vesz górcső alá. Probléma, az akadt bőven. De megalkuvás, látszat harmónia még annál is több. Anna nem tudta, milyen az, ha valaki felvállalja a véleményét. Milyen az, ha felvállalja az érzéseit. Milyen az, ha joggal számon kér, milyen az, ha valós kommunikáció zajlik, milyen az, ha tabusítás helyett beszél azokról a dolgokról, amikről a családok nagy részében őszintén beszélni szoktak. Abból viszont annál többet látott, hogy hogyan kell mindezt jól leplezni. Még a négy fal között is, a külvilág előtt meg pláne. Hogy hogyan kell akkor is mosolyogni a másikra, ha épp a lelkébe gázolt. Hogy hogyan kell nem kikérni magának az igazát, hogyan kell másról beszélni, mint ami a valós probléma. Hogyan kell olyan szerepekbe bújni, ami nem az övé lenne, és még azt is elhitetni a másikkal, hogy ezt önként és dalolva, maga választotta. Valahol mélyen az egész család szenvedett. Mindenki cipelt valamit ennek a furcsa felállásnak a hozadékaiból. Ki ezt, ki azt. Ki így birkózott meg vele, ki úgy. De teljesen senki nem tudott felülkerekedni rajta.
Azok, akik nagyon rég és igazán közelről ismerték a családot, átláttak a dolgokon. Ők is fuldokoltak sokszor. Máskor meg hálát adtak a gyerekkorukban a saját családjukban hallott őszinte véleménynyilvánításoknak, a hangos veszekedéseknek, amik lehet, hogy félig középszerű, de az érzéseiket annál jobban felvállalni tudó felnőttekké formálták őket. Ők néha arról álmodtak, hogy Anna családjában egyszer valaki rácsap az asztalra, és lerántja a leplet a látszatról. Ez a néhány kívülálló tudta ugyan, hogy a leplezésből eredő kár sokkal kisebb lenne, mint az a hatalmas megkönnyebbülés, ami akkora változást hozna a család életébe és fiataljainak jövőképébe, mint amikor valaki a megfulladás előtti utolsó másodpercben felbukik a víz felszínére. Akkorát, mint amikor valaki egy börtöncella mélyéről kijut a napfényre. Akkorát, mint amikor valaki visszanyeri a szeme világát, vagy siketség után a hallás képességét. Mégis: túl régóta tartó felállás volt ez ahhoz, hogy megtörténhessen mindez a jó, ami a család minden egyes résztvevőjének javára szolgált volna. Még annak a javára is, akiről a legkevésbé sem gondolták volna. De ők belülről ezt nem látták. A körön belül ez felismerhetetlen volt. Az a millió ki nem mondott szó elnémítva maradt ugyan, de súlyuk ettől még roskadásig nyomta a tetőt. A gondosan felépített látszat tetejét.
Mi történt ott a bolt közepén a hagyma és az almarekeszek közt? Semmi. Semmi különös. Látszatra. És mégis: egy hang szólalt meg Anna szívében: „Most vagy soha. Egy esélyed van. Az életeden csak te változtathatsz. A tanult és megszokott viselkedésformák megtartása vagy elhagyása a te lehetőséged. És a te felelősséged is egyben.” És ő megértette, mit jelent mindez. Hazáig szaladt. Nem csak a tavaszi zápor hatalmas cseppjei folytak végig az arcán, hanem egy új élet reményének örömkönnyei is. Az új életéé. Immár a sajátjáé.
– Sorsgombolyító –
