Ahogy kilépett a jól fűtött irodából, váratlanul érte a tél hideg szele. Busszal is hazaindulhatott volna, de valami belső hang arra késztette, hogy kabátját az álláig húzva, puha sálját a nyaka köré tekerve gyalog induljon útnak. Hosszú, vörös haját egy egyszerű kötött sapka alá gyűrve igyekezett átvergődni magát a késő délutáni tömegen.
Imádta a belváros forgatagát. Energiával töltötte fel a nyüzsgő tömeg, hatással volt rá a rohanás közben elcsípett egy-egy érdekes arc, egy-egy félfüllel hallott mondatfoszlány, a téli szürkülettől más megvilágításban feltűnő épületek. Ma mégis, mintha valami más is keringett volna a levegőben.
A megszokott útvonalról letérve egy mellékutcán haladt tovább, majd rátért a város egyik legszebb hídjára. A szembejövők közül már messziről kiszúrta a felé tartó férfit. Nem akart hinni a szemének, hiszen négy éve nem találkoztak. Szívének heves dobogása azonban meggyőzte arról, hogy jól lát. A fejében egy szempillantás alatt összekavarodott minden, mégis a fellegekben érezte magát. A köztük lévő távolság elfogyott. Ott álltak szótlanul, mosolyogva. Mintha egy nap telt volna el az utolsó találkozásuk óta. Sapkába, sálba bugyolálva, a csípős hidegtől kipirosodott orral, csomagjaival a vállán nem volt épp a legjobb formában, de ez eszébe sem jutott. Tudta, hogy nem számít. Körülöttük zajlott az élet. A híd alatt egy kacsacsalád próbált a jéghideg vízből partot érni, a hídon autók és buszok siettek sorra, a gyalogosoknak ez csak egy szokásos kedd délután volt. Nekik nem. Nekik ez egy keserűen édes, be nem teljesült szerelemnek egy kedd délutánon az életükbe betoppanó új esélye volt. Kiderült, hogy még a telefonszámuk sem változott. Elköszöntek egymástól, kérdések és remények sorát hagyva maguk után. Mikor hazaért, egy sms-t kapott: „Ma is gyönyörű voltál a hídon”. Évekkel ezelőtt a férfi ezt az üzenetet küldte neki. Ezek szerint még emlékszik rá…
– Sorsgombolyító –
